Káplán Géza: Klencsár Gábor NET-keresztre feltűzdelt dalcsokrának dicsérete
Jóreménység… * Ha egyetlen szóval akarnám föltüntetni nevezett dalnok és rock idol legfőbb karakterjegyét, nem kéne tovább kutakodnom. Frappánsabban nem jelezhetném egy alternativitását folyamatosan hangsúlyozó és folyamatosan leküzdő állampolgár kozmológiai elvhűségét – valamint emberbaráti viszonyulását a kapitalista praxishoz. Bár, vigyázat, a jót elvárni mindenektől, s egyáltalán: a vágygépet működtetni erőszakos aktus. Mégsem kell megrettenniük az ártatlan klikkelgetőknek: itt egy „jótét lélek”, vagyis egy igazi hős idegeníti el önszobrát a falánk nyilvánosságtól, előzékenyen, minden lehető hős felnövekedését elősegítendő: „Jönnek az óvodások, jönnek az óvodások!” (Spions).
Ezer év eltelt „mióta beszélgetés lettünk” (Hölderlin: Békeünnep) – és többsincs barátok… (Ennyi idő után talán nem erőszakolt összetartozásunk e kancsalító kifejezése.) Láttunk már mindent, beleértve egymás mindenféleségét – és elsősorban egymásnak szántuk a látottakat. Mégis, most, hogy textusként, holt szövegtestként kiterítve mutogatják magukat képernyőmön a sokszor hallott, koncertűrben tekergő szólamok megállapíthatom: semmit sem tudtam az „egészről”, már ami a hangzáson kívül esett – meg… Mindenesetre váratlanul megesett aggszűz agyam, megfogant az új ismeret; s világra szülve csak remélhetem, az elfogulatlan olvasó vidáman visszaigazolja egy száj(t)táti ikonnal.
Előadásra szánt szövegek értékelésekor minden ítész körülményesen pepecsel a poétikai fogalmakkal: szóhasználatát, metaforikusságát, ritmikáját, sűrítettségét illetően dalszöveg vagy vers; értsd: „igazi” költészet? Mintha elfelejtődött volna: a dal a líra műnemén belül a kezdetektől öntörvényű műfaj volt; formális versszerűsége csak az olvasás, e magányt kitüntető befogadói magatartás eluralkodásával vált önértékké. Első ránézésre… Kiderülhet… Például a Lelkipásztor belső tagoltsága, áttetsző gondolatisága bizonnyal kielégítheti a gondolatfüggő közönség várakozását. S ha lehetek újdonsült kultúr-nacsalnyik, Klencsár Gábor a rock ipar limbóhintóján különösebb cselesség nélkül, egy álomjáró magabiztosságával átlépett: nagy látóterű, az egyént és lakhelyét egyetemessé tágító, a nyelvi kultúra mélyrétegeiből merítő költészetet művelt. Kihasználta a fiatalság-fétist ápolgató – amúgy bolsevik eredetű – euro-atlanti szcenika leghatékonyabb eszközeit: az elektronikusan kierősített, szociálisan kibővített modernitást bőgette a hagyomány mezején – jeeeah!
Tehát a látótér… „Megy a gyár, füstöl a kémény, jön a nyár, micsoda élmény!” (Klencsár Gábor: Gyár). Ám mire is mehet, mit nyerhet és veszíthet üzemszerű működésével a gyártás eszményétől inspirált ember(iség). Merthogy Tét és Tétel folytonosan egymást kobakozzák, két önfeledt paprikajancsi. Vigad a néző, még nyüzsgéssel tele a placc – és lassan alkonyul, leáldozik a szépséges morál... S előtüremlenek a kényelmetlen kérdésdémonok: furfangosan kiszipolyozott közrendűek áldozathozatala nélkül lehetne-e Michelangelónk, rabszolgatartók borzadályos tevékenysége nélkül lehetne-e Jimi Hendrixünk? Valószínűleg Greta Thunberg felérezte e könyörtelen kamaszlogika fenségességét és alávalóságát, s lett a pszichomotoros agitáció s a katatonikus stupor szentje – gúnnyal és szitokkal glóriázva… Mert mit is mondhat a globális nyilvánosságnak? Lemondani, lemondani! – az élvezetekről, mindközönségesen. „Az önzés vezetett a kizsákmányoláshoz (…) az önzéshez pedig a boldogság akarása. (…) Akárcsak a nagy filozófiák és vallások zöme, a mai baloldali radikális fiatalság is az áldozathozatal, az önfeláldozás, a lemondás etikáját tartja helyénvalónak.” (Tamás Gáspár Miklós: Az új aszkézis). Hát így… És e felháborító ellentmondás sorozattal, halmazati kínnal Klencsár Gábor eleve számolt, merthogy számolnia, egyetemes egyszerűséggel ki-fejezve „jól” és „helyesen”, egy máig prosperáló fotográfiai üzlet kiskapitalistájaként mindenképpen kellett; ám a bajságot nem feloldó, inkább értelmező lelkisége későbben Tibet és India bajos térségeiben honosult. Hisz tudhatta már e dalok elsóhajtásakor-elüvöltésekor, hogy Tibet és India – minden egyéni szenvedést megszépítő! – közösségi hamuesője is csak kétségbeesett reménykedéséért kapott kárpótlás lesz, semmiképp sem annak igazolása. Mert a „tudás” nem időfüggő, nem ihletfüggő; humán legendát poszthumán legendába szőve: van, megvan, eleve beleteremtve a költői én anyátlan-apátlan bio-logi-kumába. „Fájdalom volna mesélni róla, hogyan jutott el az ember a Holdra” (Klencsár Gábor: Kígyó)
Tehát a lakhatás… Költői én? Körülményesen meghatározható! A korpuszra történt első ránézésemkor megriadtam: ki beszél s kinek? Nem zavaros néha a beszélő s a megszólított személyazonossága? (Igazolványokat e platformon nem állítunk – ki…) Többnyire nyílegyenesen hat a provokáló-ajánló közlésforma, majd másutt a közlő személy dramatikusan megkettőződik; mintha önmagát győzködné… Figyelemmel költőnk közismert sorára: „ha kívül állok is belül vagyok, ha belül állok is kívül vagyok” – ez nem is oly meglepő. Fontosabb ez önkéntelen pszichózis reál-poétikai következménye: innen, a köztes mindenségből, hogy ne mondjam: intenzív totalitással – lehetetlen hazudni. A közösséget halálra ítélni érdemtelen szavakkal, s ami még rosszabb: halálra fárasztani fölösleges locsogással. Szükségképpen lényegre törő, kétségeit és állításait Föld és Ég jobbításának szándékával (elő)adó személyiség (elő)adott szószövete… A vátesz (ön)terápiája? Klencsár Gábor mint én nem létezik, énsége föloldódott a magára vett, fennköltebb stílben szólva: magára vont – feladatban. A közösségi én-érzésben. A sámán nem tett semmit, nem is volt jelen, legalábbis a maga hétköznapi valójában – de gyógyított. Mint egy kapitális énköpönyegben forgolódó, halálra vált közpetőfi az érzékenyített sivatagban… A sztoa magánforradalmára – a logosz vigasztalása és a nomosz reménye nélkül… (Ó, szent alter ego!). Kopognak a betűk – s megnyílik a lét: egyetem-legesen.
Tehát a megmerítkezés… Dramatizált érzelmek azonnali kinyilatkoztatása, radikális metaforáktól hajszolt dinamizmus; igéző leheletek honfoglalása a beszéd alatti-mögötti-fölötti, nyilvánvalóan nem létező, mégis aktuális térben. Nem a különösen (és elkülönítően!) kidolgozott képiség munkálja meg itt az eszmét s az eszméletet, radikálisak Gábor metaforái abban az értelemben, hogy, sugallatuk szerint, másként nem is lehetne mondani… A mondandót. Azaz a „képviselet” furfangossága és nagyszerűsége fel sem tűnik. Mint a népköltészetben. A népi szürrealizmus avantgárd változata? Milyen fura szerzet egy „hivatásos” olvasó magánérzelmeitől elkábítottan. Csak másodszori ránézésre vettem „észbe”, amit eddig is „hallanom” kellett volna: e szövegek legfőbb sajátossága, különösen a számunkra adatott üdvözítő korszak neoavantgárdtól természetszerűen ihletett pop-rock kultúrájának kebléből kitekintve a gyakori ütemhangsúlyos verselés; egyáltalán: a magyaros mitologémák, toposzok aggálytalan és mániákus mennyekbe dörgetése; esetenként ide-oda görgetése az elektronikusan emelhető boncasztalon – ami szintúgy a tátott szájú hiány tetterős megnyilvánulása. („Hungarofuturizmus” – ó!) Ám ami igazán megrendítő: nála a „dolog” – a tárgyiasult cselekvés – nemcsak „elgondolt”, hanem érzelmi-érzéki többlettől terhelten meggondolt. Mintha szómaradékokat őrölne napvilágra a fájdalom imamalma… Ez a költészet a ráolvasás-kikiáltás ritmikáját úgy használja fel, hogy hasson a lendület, miközben (és hovatovább!) épp a lendület a tartalmakat ki is oldja, s marad az ép, hibátlan rettenet a maga letisztult örökkévalóságában; végső soron a modernitás csődje. „Végigcsúszva saját belén, célhoz ér a lenyelt legény” (Klencsár Gábor: Lenyelt legény). Nem az erőltetett radikalitás csillanásai „által” (sz)épül, ó, nem: magától értetődően dalnok – a dalnok.
Mert, idők múltával, de még időben, egy kívánat célszerű és megokolható: maradjon meg a kedély, hogy napozni, nap-nap után, mégiscsak – jó. Monarchikus állagunkat boldogtalan szerepeinkkel együtt „a napra kitenni!” (Csontváry herceg) – bár oly napégette a nyilvános létezés… Oblomovok szépítő szaunaköztársaságában pártatlanul párologtatni a semmi-kánont, a minden-kánont… Még egy perc sem telt el, Gábor, „és hallani tudjuk egymást, de csakhamar Dallá leszünk.” (Hölderlin: Békeünnep)
*Jóremény-puszta is next to Jóreménypuszta and is located in Somogy, Hungary. (Van ilyen). Valamint: Jóremény Gyártó és Szolgáltató Szociális Szövetkezet, 6300 Kalocsa, Ménesi út 4. (Van ilyen.) Továbbá: Jóreménység foka. (Viharos!)