Lefekvéskor általában félretolom a párnát, s miként egy deszkán tenném, a hátamra dőlve végigheverek az ágyon. Kezeim összekulcsolom a hasam felett, veszek egy utolsó mély lélegzetet, és hagyom magam. Ilyenkor megnyílik a mennyezet, és a felettem levő emeletek is előzékenyen félrecsúsznak. Látom az eget… Elindulok. Utazom, ahogy a halott a koporsóban.
Ha hosszabb utazásra indul az ember, általában bosszankodik, hogy nem viheti a jól megszokott dolgait magával. Még ha igazán jól is sikerült a csomagolás, legtöbbször otthon marad egy-két nélkülözhetetlennek vélt holmi. Érdekes módon ez a mindennapi probléma, az utolsó nagy út előtt éppen a viszályára fordul: Miként érhetnénk el azt, hogy ne kelljen mindent magunkkal vinnünk? S persze soha nem az marad otthon, amit életünkben szerettünk volna hagyni az utánunk jövőkre. Néha egy autó, esetleg egy ház, de lehet, hogy csak pár haszontalan holmi.
A halott magatehetetlensége az utolsó tette helyszínén, s az azt követő rövid meghurcoltatás ideje alatt, (míg földi maradványait meg nem semmisítik, vagy a külvilág elől gondosan elzárják) felveti azt a kérdést, hogy szégyenli-e ezt a megalázó kiszolgáltatottságot. Az élőből élettelenné alakulás utolsó pillanatában felmerül-e ez a gondolat egyáltalán, vagy a többi, elsőre sokkal fontosabbnak látszó kérdés elrejti szemünk elől tárggyá válásunk szörnyű következményeit?
Képzeljük el kedvenc testünket, ami velünk volt jóban, rosszban, s minket szolgált egész életünk során. Képzeljük el magában, egyedül, nélkülünk üresen…
Amikor a hajnali híreket megszakítva egy izgatott hang közölte, hogy a két véletlenül elszabadult nukleáris rakéta közül az egyik pont felénk tart, a másik pedig egy egész várost megsemmisítve már be is csapódott, nem tudtam eldönteni, hogy ez a váratlanul kapott információ a szerencse ajándéka-e, vagy jobb lett volna ha mindenféle előkészület nélkül ér a katasztrófa. Azon töprengtem, hogy mit is tennék akkor. ha nem tudnék róla. Melyik lenne az a pillanat. Talán éppen borotválkozás közben, amikor a pengét a vízbe mártva megtisztítom a ráragadt habtól és szőrdarabkáktól? Vagy a reggeli kávé kortyolgatása idején? Pislantanék egyet előtte, vagy az ablak mögött, kitátott pupillákkal a kertet bámulva villannék fel, árnyékomat örökre odaégetve ezzel a szoba fehérre meszelt falára? Még öt perc. Lehúzom a redőnyöket és követem a polgárvédelmi parancsnok utasításait. A robbanás előtt két perccel a rádió bemondja a becsapódás pontos helyét, és megnyugtatásul közli, hogy ez nem háború, csupán csak véletlen, és bekövetkezésének az esélye egyébként egy a százmilliárdhoz. Iszom egy kis vizet, de a szám szinte rögtön kiszárad. Még fél perc. Vastag fekete kendővel kötöm be a szemem. Már csak néhány másodperc. Odalapulok a falhoz, és összeszorítom a fogam. Csak ne nézzek a fénybe. Csak ne nézzek a fénybe. Csak ne nézzek a…
Halottként ébredni igazán különös érzés. Erő már nincs, de a testet vinni kell tovább.
1999