Mióta képtelenek vagyunk élni és van számítógépünk, mindent gyűjtünk, raktározunk, archiválunk. Lementett dolgainkat aztán átmásoljuk, sokszorosítjuk, különböző adattárolókon rögzítjük, nehogy elvesszen, megsemmisüljön valami fontos, valami számunkra is megfoghatatlan, amiről azt feltételezzük, hogy az maga az életünk. Természetesen minden digitalizáláskor, másoláskor, újramentéskor elveszik valami, valahol a nullák és egyek között. Ha csak néhány lényegtelennek tűnő kilobájttal is, de egyre könnyebbek és kevesebbek leszünk. Közben számítógépeinken több ezer kép, videó, levél várja a megmentő, végzetes merevlemezhibát. Rögzítünk, mentünk, sokszorosítunk. Cselekedeteinket már csak a rögzítés vágya inspirálja. Gyűjtögetjük az életünk darabkáit, de az egész valahogy mégsem akar összeállni. A végtelenbe tartó adathalmaz, már számunkra is egyre áttekinthetetlenebb, egy idegen számára pedig egyszerűen virtuális szemét. Valahol a tudat alatt már alig várjuk a „Kérem, formázza újra a memóriát” üzenetet…
Egyáltalán digitalizálható-e az élet? Digitalizálható-e a bor és az étel íze, a virág illata, az elpárolgó tengervíz után a bőrön lerakódott sókristály, a fák között süvítő szél, vagy az ablakon át beszűrődő őszi napfény… Elveszne-e, valami igazán fontos, ha a világ összes számítógépének adattárolóit egyszerre letörölnénk?
A Földre egyébként mindig jókor érkeznek a dolgok. A számítógépet is akkor materializálta egy földlakó, amikor már nagyon hiányzott. Mikor a tiszta hangot sem meghallani, sem megszólaltatni nem tudta már senki, szükség volt egy szintetizátorra. És ez a torzított hang tetszett. És ugyanígy az eredeti fotónál, képnél hitelesebbnek hatott annak csak nyomait, torz képmaradványait tartalmazó fénymásolat, fax, elektrografika. Ezek a képek hangok, de szövegek is azzal hatnak, ami nincs is rajtuk, bennük igazán. Egy valaha volt, vagy vágyott tökéletes egész génjeinkben őrzött emlékét idézik, és egyben szólnak annak megsemmisüléséről.
Nincs mit tenni nekünk ez jutott. Az élet már nem igazán élet, és még nem is annyira virtuális, hogy ne fájna a hiánya. Mi a fotelben élünk. Spermánkat emailben küldjük szíves felhasználásra valakinek, akiről igazából még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy férfi-e vagy nő. Tízpercenként ellenőrizzük különböző álneveken futó elektronikus postafiókjainkat, és nagy izgalommal várjuk, hogy megtörtént-e már a fogantatás. A folytatás új szereplőkkel már a mátrixban játszódik tovább.
S mikor majd az utolsó egysejtű az evolúció káprázatába beleunván nem osztódik tovább, és az öröklét reményében merevlemezre mentett tudatok veszettül kutatnak a google-ban az eltűnt lélek után, talán a fizetett hirdetések között szemérmesen megbújva néhány pillanatra felvillan az üzenet a képernyőn. De akkorra már nem lesz senki, aki észrevenné…
2009